Már ha volna Neki, de nincs.

Így aztán marad az, hogy szerintem ott fent valahol már jó sok éve fogja a fejét, és azt ismételgeti, hogy „…ezeken már az ima sem segíthet…”.

Még mielőtt majd kommentek sokasága zúdulna rám, hogy égjek a pokolban, meg hogy muszlim-simogató pogány-fajzat, közölném, hogy keresztény vagyok. Katolikus, de nem bigott. Az én értelmezésemben a vallás az egy olyan valami, ami a mellkasunk köré rajzolt félméteres sugarú képzeletbeli körön belül van, ahol megtalálhatjuk a lelkünket és az agyunkat is még. Minden, ami ezen felül van, vagyis templomok, azok mérete és sokasága, az egyháznak adott elképesztő mennyiségű pénzek, a „módszer”, ahogyan a kereszténység elterjedt a világban, valamint az a tény, hogy bolygónkon a háborúk egy jelentős része vallási nézeteltérések miatt indult, az számomra már nem fér bele. Vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy köszönöm, abból én nem kérek.

Nem kérek abból, hogy megmondják mikor, milyen szertartáson kell megjelennem ahhoz, hogy az „Úrnak tetsző életet éljek”. Nem tudom elviselni mikor egy temetésen a gyászbeszéd az elhunyt keresztnevének és gyászoló rokonainak felsorolásán túl szinte kizárólag az Úr dicsőségének hirdetéséről szóljon. Nem értem, hogyan van az, hogy némely ember a kereszténység mögé bújva a templomban eltöltött időn kívül lop, csal, hazudik. Legyen a példa akár csak egy olasz maffiáról szóló film, ahol a famiglia szépen kiöltözve együtt megy vasárnap a templomba, majd délután apuci csak beszedi a védelmi pénzeket a jóízű espresso elkortyolása után, vagy terít még némi kokaint „az Úrnak tetsző módon”. Vagy legyen az egy átlag mai politikus, aki az arcunkba röhögve oktatja ki a keresztény vallás gyakorlásáról egy nálunk alig megalapozottabb ország egészét, miközben szerintem nincs ember, aki komolyan elhinné, hogy ez a derék hazánk fia valóban érti miről szól a keresztény vallás, és komolyan is gondolná annak bármely intelmét.

Mennyire idilli lenne, ha mindenki magában, a saját lelkében, vagy azon keresztül keresné a boldogságot, vagy az Úrhoz vezető igaz utat, mondjuk úgy, a „kapcsolatot”. Tömeghisztéria keltése, össznemzeti hű-de-keresztények-vagyunk-mi-aztán-igazán maszlag nélkül.

Fentieknél sokkal, de sokkal, sőt, szavakkal nehezen kifejezhető módon értékelem többre azt az idős nyugdíjas nénit vidéken, akinek igenis mindennapi programja a templomba járás, az imádság, az Úrnak tetsző viselkedéshez való tényleges igazodás. Nem azért, hogy ezzel ernyőt tartson maga elé vagy fölé, nem azért, hogy ezzel valamiféle egységbe kovácsoljon amúgy olyan embereket, akiknek vajmi kevés közük van ehhez az egészhez. Nem. Még akkor is értékelem ezt, ha mondjuk 30 éve azért volt, hogy azt kérte ez a néni, hogy az Isten nézzen ugyan már félre egy-egy fél órára, ha lehetne, mert itt a Pista.

Kevés dolog van annál szánalmasabb, mint amikor azt akarjuk magunkról elhitetni, főleg a saját népünkkel, hogy ha valaki igazán keresztény, na, hát akkor az a magyar nép, de leginkább MI vagyunk azok, akik ezt jó hangosan mondjuk. A hithű vallásosságot nem hirdetni kell, nem elárasztani vele a médiát, nem bizonygatni azzal, hogy minden arról szól, és a körül forog. Nem. Azt nem mondani kell, azt tenni kell, meg érezni, és legfőképpen átélni, őszintén. Mert még ha ez utóbbiak közül én akár csak egy valamit is valóban tapasztalnék a jelenlegi kormányunk által felénk sulykoltak között, akkor azt mondanám, hogy oké, ezt így én is érzem. Nem az én szavam a döntő, sőt, nagyon nem, de azt biztosan nem csak én látom úgy, hogy az igaz hitet már réges-régen ellepte valami más, valami ál, valami talmi, aminek annyi köze van az igaz keresztény valláshoz, mint Mészáros Lőrincnek a gazdaságtudományhoz: „elvi”.

Volt szerencsém Európa egyik legvallásosabb országában tölteni sok időt, ahol a megélt keresztény hagyományok tényleg hagyományok. Nem volt náluk kommunista elnyomás e téren, az igaz, de nem hinném, hogy az a nagyjából 40 év a különbség. Sokkal inkább az, hogy ott az ember akkor is bemegy a templomba, legyen az fiatal vagy idős, ha csak arra jár, mert nyitva is van mindegyik, mindig, és nem csak akkor, amikor mise van, és ott kell lenni, mert mit szól Marika, Terike, vagy a Plébános Úr. Valahogy azt is őszintébbnek éreztem, amit a templomban mondtak, és nem volt olyan érzésem, mint itthon, hogy a szertartás után már a parkolóban lenyomnák egymást az árokba, kinek mekkora a kocsija alapon. Az meg végképp soha nem hangzott el, kire szavazzon az emberfia.

Az viszont tény, hogy mi, itthon, főleg az elmúlt 7-8 évben valami irgalmatlan rohamtempóban akarunk mindent behozni e téren. Húsvét tájékán a Kossuthot hallgatva az volt az érzésem, hogy ez nettó a Mária rádió. Semmi másról nem volt szó, a számomra elképesztően hamisan hangzó áhitat viszont mindent belepett…hogy aztán kedden kijöhessen néhány új közbeszerzés, néhány átverés a boltban, néhány vadász-út, ide-oda repkedés és hasonlók. Elmondtuk a misén amit el kellett, és ezzel pipa. Letudva a lelki része a dolognak. Ha valakinek valami nem tetszik, és felszólal ellenünk, akkor az gyakorlatilag ettől kezdve a kereszténység egészét támadja, mert MI aztán annyira nagyon keresztények vagyunk, hogy aki nálunk jobban az, az hazudik, vagy nem létezik.

Miért nem tudjuk a vallást tisztelni? Miért nem tudjuk elfogadni Istent, Jézust, az örökségüket annak, ami. Abban nincsen sok száz milliárd, abban nincsen egymás letaposása, de főleg az embertársunk semmibe vételéről nem szólhatna ez az egész. Nincsen erőszakkal megtérítés, nincsennek merényletek semelyik oldalról, és nincs az sem, hogy elfelejtenénk, István hogyan is tette keresztény országgá hazánkat. A hétvégén, ha ezt nem tudtam volna eddig, ezt is megtudhattam. Idézek egy rádiós műsorból, nagyjából: „….és bejárta az országot, hogy elterjessze a keresztény hitet. Aki nem fogadta el, azt erőszakkal térítette meg….”. Mindezt mosolyogva, mint egy mesélő nagypapa, úgy mondta a narrátor.

Kérdem én…mit csodálkozunk a világ körülöttünk lévő történésein? Mit teszünk valóban az ellen, hogy muszlim terroristák ne tegyék azt, amit? Miért felejtjük el, hogy anno a keresztényég hogyan „hódított teret” magának?

Legfőképpen pedig miért nem fogadjuk el, hogy egy Istenben való hit az nem jöhet máshonnan, mint belülről. Abban nem lehet ellenség, mert nem lehetünk a magunk ellenségei. Ja kérem, hogy álmodozom, meg, hogy patetikus vagyok? Lehet. Csak sajnos ameddig nem vesszük lejjebb a hangerőt e téren, és feljebb a példamutatás erejét, addig ne várjuk el, hogy minket bárki is komolyan vegyen e téren.

Mert amikor nekünk van ahhoz képünk, hogy mondjuk a franciákat vallási tiszteletükben megsértsük, egy olyan ember szavaival, aki elvileg még a politikai hovatartozásában is keresztény, akkor ne csodálkozzunk, hogy nem fognak feltétlenül mosolyogni ránk Párizsban, ha megtudják, hogy magyarok vagyunk. Az igazi baj meg akkor lesz, ha esetleg a végén még egy pap sem fog velünk ott kezet a Rue de akármin.

Mert egy ottani papnak lenne ehhez mersze. Mert merészség nem ahhoz kell, hogy háttal Európának néha egy-egy követ magunk mögé dobjunk, hanem ahhoz, hogy felvegyünk egyet azok közül, amiket ők ejtenek el, vagy esetleg dobnak felénk, és csak simán visszategyük azt a vonal mögé. Csendben. Akkor talán elérnénk náluk valamit. Úgy hívják: alanyi jogon járó tisztelet.

Mert most alanyi jogon vagyunk magyarok, csak sajnos nem azzal a hangsúllyal, amivel mi hisszük, hogy lennénk. Legalább azt ne csesszük el, hogy a kereszténységünkben is így járjunk.

Na mindegy, én maradok hívő itt belül. Tisztelem, akit kell, és nem gondolom, hogy vallás nélkülem nem menne. Ha hozzá tudok tenni valamit, örülök, de kivenni, na, azt nem szeretnék belőle.

Ennyi.

Sz. G. 

                                                                                                                                                             fotó: index.hu