Ágyúra verébbel                                                                                                                         

Mint döglött tetemek kesernyés ízétől megszédült öreg keselyű, úgy emelkedett fel a nemzetségének gyászszalagjával körülvett közízléstelenség templomának üveg szószékéhez a nagy Rotkiv, a változás istenének, Akitilop-nak utolsó, még élő gyermeke. Beszélik, testvéreit mind felfalta, a Zsedif dinasztiából minden ellene szegülőt kitett a déli nap égetően szúró sugarai alá, hogy aztán a megperzselt bőrükbe saját karmával vájja bele az örök hűség stigmáját. Akinek ennyi intelem sem volt elég, annak élete végéig viselnie kellett az átkot, melyet csak ő ismert, s mely folytán akire azt ráolvasta, hát bizony hiába akarta nyelni az a vizet, hát hiába harapta volna az a kenyeret, gyomráig csak levegő jutott el.

Rotkiv mondá légyen fény,

Üljön tort a sötétség hófehér testén,

Vagy legyen sötétség kedve delején

S öltsön testet a nép testén.

Feltette karmait a gőg és felsőbbrendűség pulpitusára, és szóra nyitotta száját. Hangja mély, halk, kopott de pengeéles volt, s a körülötte ülő, rá szemhunyás nélkül figyelő fiókáiban feltört a megdicsőülés örök érvényessége, melynek talaja a végtelen kárhozat érzésének teljes hiánya volt. Rotkiv kinyilvánította örök akaratát, szavai nyomban kőtáblába vésődtek a nemzet minden tornyának legékesebb falán, s az egyszerű nép attól a naptól kezdve azt mindennap láthatta.

Testünket adjuk a nemzet testének,

Feléljük mindenünk ha kell Értetek,

Vezérünk gyermekeket lásson a hazában,

Mindegy honnan s kitől, csak számtalan!

Pénz, fegyver s paripa, e szavak mint édes nedű járták át a fiókák elméjét, s megrészegedve a kitett törvényeken, a fiókák csak a jövőt lesték, várták a holnapokat, s keresték egymás testét. Rotkivnak, mint az egyetlen igaz bölcs vezérnek -ahogyan külhonban, az általa megvívott számtalan dicső harcnak s háborúnak köszönhetően sokszor nevezték, a Nagy Túlélőnek-, elég volt kezét emelnie előre s egy kicsit fel, karmával kitakarni egy pillanatra a Nap fényéből egy szegletet, ott azonnal otthonok teremtek, biztonságban s jólétben. „A szervilizmus tort ült az elmén”, mondták a fanyar legyőzött külhoni népek, de nekik fogalmuk sem volt mily setét fellegek tornyosultak kapuik alatt. Mindenféle alantas hordák várták, hogy a várkapuk akár csak résnyire nyíljanak, és azon nyomban rávetették magukat az elmélázó népekre. Nem úgy Rotkiv birodalmában. Ott nem termett egy hajszálnyi hasadék sem semmilyen kapun, ott oly bizonyosság zárt be minden rést, hogy se fény, se elme, se tudás nem léphetett azon be.

Vezérünk hálája nekünk ajándék,

Nem lesz több verejtékes halánték,

Mert többek lettünk

S leszünk mindig már,

Ahol Rotkiv a Nap, és közénk áll.

Híre ment a kőtáblák hét szent jelének az udvari bolondok körében, s megérezvén a vidámság alkonyának hajnalát, közös csónakot építettek maguknak vékony nádak kévéiből. Tervük szerint Rotkiv birodalmának megbújó patakjain és csermelyein kiabálták volna suttogva világgá az árkok mélyéről fájdalmukat, miközben egymásról készítettek akvarell portrékat. Bíztak a jövőben s a hangtalanságban, mert tudták, ha megharagszik a dölyfös keselyű, úgy igazán, akkor még életükben rájuk veti magát, meg sem várja, míg kilehelik lelküket, sőt, ami még ennél is zordabb kimenetel: nem engedi őket soha többé udvarában táncolni az ő általa megkomponált muzsikaszóra. Ez utóbbitól oly mélyen megrettentek, hogy letették biza csermely-járó bárkájukat, s inkább hangosan énekelték, hogy

Rotkiv Rotkiv rossz vagy nagyon,

Testeden a métely már nem csak fogalom.

Érezzük mi a nem jót, a rosszat,

S büszkén kiabáljuk Feléd, hogy FORRADALOM,

S várjuk ezért szerény jussunkat….

Ahogy a Nap a Holddal járta keringőjét napról napra, úgy részegedett bele a halk éneklésbe az összes udvari bolond, némelyikük már azt sem tudta merre van a nyugat s merre a valódi kelet. Kikeletről álmodoztak s sokszínűségről, néha kórusba verődve járták az utat együtt, halkan és komoran, de boldogan. Elméjükben ott volt a hazatérés bizonyosságából fakadó biztonságérzet, s a nádból készült kévéket is már csak akvarelleken látták, vagy mesélték egymásnak.

A nép száján keringett egy monda, miszerint Aciárkomed, egy már-már elfeledett magányos lovas, aki a Birodalom falain kívül rekedve járta éjjel az erdőt s nappal a tengert, egy napon a világ hangjával betöri a kapukat, és az udvari bolondok mellett elsuhanva Rotkiv elé áll, s megküzd vele. Hitte is ezt a nép is meg nem, és ahogyan a mondákkal ez lenni szokott, az idővel kezdett megkopni a gondolat Aciárkomedről és hallhatatlan erejéről. Egyes népek tudni vélték, máshol találta meg az igaz hazát, ott, ahol nem kellett harcolnia, ott, ahol a várfalakon belül is élhetett vagy akár kívül, ahogyan azt éppen jónak látta. Egyedül azonban nem érezte magát – mondják.

Ő volt az, aki egy véres csata után állítólag azt mondta a legyőzött seregnek miközben megmutatta nekik mit jelent az ember és a tisztelet, hogy

Tedd a dolgod állhatatosan,

Eszközöd válaszd meg tisztességgel,

Ellenfeled tiszteld alázatosan,

Csak kérlek ne lőj ágyúra verébbel!

Szabadon Gondolkodó - vagy fordítva?

 Borítókép: 24.hu