Semmit sem érzett még életében ennyire erősen a bőrén, mint akkor, ott, a Nap sugarát. Nem égette ugyan az arcát, de mindenhol érezte a meleget, még a csukott szemhéja alatt is. Lassan forgatta a fejét, mintha álomba akarná ringatni magát, de ébersége nem lehetett még soha ennyire nyilvánvaló.

Hallotta a hangokat maga körül, de a szavakat nem tudta kivenni, nem értette a mondatokat, de persze meglehet, valójában is csend volt körülötte. Várjunk, de mégis! Hangok voltak, amolyan elmosódott valamik.

A szagok annyira voltak valódiak, mint valami átlagos csomagolópapírba öltöztetett száraz virág, pedig tudta, vannak.

Pontosan tudta, nincs egyedül. Ha jobbra nézne, látná a társát, ha balra, valószínűleg ott is lenne valaki, vagy már csak valami, az is lehet.

Látta amint gyermekek szaladnak egy mérges bácsi elől, akinek a szilvafájáról az utcán letéptek néhány gyümölcsöt, de látszott a kisfiúk arcán, hogy boldogok, hogy az öreg biztos nem fogja utolérni őket, sőt, az idős férfi bosszús tekintete mögött valójában megbocsájtás volt, talán némi öröm is, hogy no lám, mégis csak az ő fájának termése a legízletesebb, hadd vigyék jó hírét, egyék jóízűen.

Érezte amint megöleli kedvese, úgy, mint mindennap de mégis mint talán sosem.

Látta amint a szűk kis ablak mögött az első gyermeke felsír, véresen, de mégis, a legszebb dolog volt amit valaha láthatott.

Érezte, ahogy harag tölti el a szívét, mikor lányát egy ostoba kis kamasz megbántotta, mert szeplős volt, csak a kis ficsúr még nem értette, nem érthette a szépet.

Sírni szeretett volna mikor édesapja egyszer csak nem jött át hétvégén időben, pedig az asztalon ott volt a pálinka kitöltve, és bizony ott is maradt az még vagy jó egy hétig érintetlenül, csak a borospohár csapódott a falnak a kezétől, mikor csörgött a telefon, és egy idegen női hang hidegen közölte a baleset tényét.

Szavak sem jöttek a szájára, ahogy egy hant előtt állt amin egy fa kereszt, rajta név, meg néhány szám volt csupán, és könnyűnek érezte magát, ahogy megértette: a világ annál a földkupacnál nem fog kopogtatni többet.

Ordítani szeretett volna mikor az élete párja a szemébe nézve, pataknyi könny mögül suttogta a szemei közé, hogy a harmadik gyermekükből csak annak közösen kitalált neve foganhat meg.

Csendre vágyott, nagyon nagy csendre mikor édesanyja egy ágyon fekve azt kérte, ne essék ki kezéből a kereszt, amit tart, azt még vegyék el tőle, mert nem kell az már neki, nem is kellett talán soha sem igazán, vagy ha mégis, most már biztosan nem.

Nevetni szeretett volna hangosan, harsányan, mikor szerelmével együtt érte a felismerés, nem tudnak felszállni bármelyik buszra, ha csak ketten vannak a megállóban.

…de ő csak forgatta a fejét, mert mindezeket már nem éli meg soha.

Mikor kinyitotta szemét, csak azt látta balra nézve, ahogyan bajtársa egy névtelen golyó által ütött üres mellkassal ránéz, és valami elképesztően hangos csendben annyit kérdezett tőle, hogy miért? Ki lőtt?

Nem tudott válaszolni. Nem tudta volna a nevét annak, aki elsütötte a fegyvert a mező másik oldaláról. Nem tudott volna mit mondani a mellette elhanyatlott barátjának. Késő is lett volna, a rá szegeződő tekintet már nem őt nézte, csak az emlékét.

Ahogy felemelte fejét, a hangok élesedni kezdtek, mintha neveket hallott volna, kiabálást, félelmet.

Mint minden katona mikor saját maga előtt már nem hátakat lát, hanem felé futó arcokat.

Most már nem állt előtte senki.

Csak futottak felé. Mint annak idején az öregúr a szilvafánál, mert ez belé égett, mint az utolsó valódi emléke.

Nem mozdult.

Becsukta a szemét, és megköszönte a Napnak, hogy vele jön.

…és igaza lett. A Nap, ott, akkor…. vele ment.

Másnap pedig újra felkelt, és rásütött egy tizenhét éves éretlen kamasz fiúra. 

Egy másikra.

Sz. G.

                                                                                                                                                borítókép: 444.hu