Ez az írás még nyomokban sem fog tartalmazni számszerű elemzéseket, pontos utánajárást bármilyen törvénynek, vagy statisztikákkal való dobálózást. Nem. Ez emberekről szól és érzésekről. Rólunk, Önről, Rólad. Mondom emberekről.
Azt már megszokhattuk az elmúlt közel 30 évben, hogy az éppen aktuális kurzus időről-időre odavág társadalmunk bizonyos csoportjainak néhány „jól átgondolt” törvénnyel, majd ezen döntésüket különböző frappánsnál frappánsabb módon igyekszik el-, illetve megmagyarázni. Most viszont szintet lépett kormányunk, és a közszolgálati dolgozók tekintetében olyan rendelkezéseket léptetett érvénybe a közszolgálati dolgozók tekintetében, és azokat oly zseniálisan magyarázta meg, hogy illene megállnunk egy szóra.
Nem tudom, és nem is akarom pontosan idézni a törvényben foglaltakat, de ami közszájon forog az az akár napi 9-12 óra munkaidő, amelybe az ebédszünet már nem számít bele (ez utóbbi azért a versenyszféra jelentős részében így van), valamint a szabadság-alap 25 napról húszra való csökkentése. Leginkább ezekről esett szó a lapokban. A baj pedig pont ez.
Szó esett róla, az a szó aztán ott is maradt, a földön, rá is léptünk és tovább is, de azért még miközben hullott lefelé, magával rántotta a közízlést, és adott esetben a gyomrunk tartalmát.
Mert a kormánypárt szavazógépeiként használt önképviselők nem csak, hogy szinte meglepődtek azon, hogy ezt megszavazták -csak erre tudok gondolni, mikor a törvény szó szerinti tartalmát nem értették-, hanem még arra igyekeztek felhívni a figyelmet, hogy ez mekkora lehetőség a dolgozó számára, és hát ők valójában nem tettek mást, mint engedtek a nép nyomásának. Mert az még többet akar dolgozni, még kevesebbet lébecolna hasztalanul szabadságon. Nos, ezeken a megmagyarázásokon a Kádár-korszak bármelyik random módon kiválasztott minisztere ámuldozott volna, sőt, kérte volna, hogy hadd vonatkozzon rá is. Nem fogok hámsejteket pazarolni az ujjaimról a billentyűzeten, és demagóg módon olyanokra hivatkozzak itt, hogy bezzeg a politikusok…hát azok naponta ha 3-4 órát dolgoznak, és mennyit keresnek, és mennyi szabadságuk van, meg lakás, meg autó, és hasonlók. Nem.
Mert nem erről van szó.
Arról van szó, hogy ahelyett, hogy ezen igazán megálltunk volna egy picit gondolkodni, arról csacsogunk, hogy akkor az EP választások előtt a Fidesz vajon mennyire tolódik el még inkább jobbra, és kizárják-e a Néppártból vagy sem. Pedig arról bizony nem mi döntünk, a választásokon nem ez lesz a kérdés a papíron. Ott nem kérdés lesz, hanem x. Viszont ezen kiválóan elcsámcsogunk, miközben a szemünk láttára, de valahogy mégis a látóhatárunkon túl honfitársaink egy részét bevitték egy igen csak egyirányú utcába.
Van olyan ország a világon, ahol ez nem így lenne. Megnézném például egy francia, német, vagy akár angol munkásember arcát, amikor erről a törvényről először hall. Ott állnék vele szemben, és figyelmesen végig követném azt a 12 másodpercet, ami a hír elhangzásától addig telne el, amíg fel nem veszi a kabátját, és ki nem megy az utcára. Ha közszolga, ha nem. Mi viszont? Mi ezen túl is vagyunk. Az internetért harcolunk, az emberekért nem. Azt semmiképp sem nevezném felzúdulásnak, amikor tizenegynéhány képviselő felemel 3 darab A3-as papírt, fúj valamit a betonra, majd fél óra múlva haza is megy és akkor így jó is. Ezt a „tiltakozást” én nettó cserbenhagyásnak nevezném inkább, kölcsönös alapon. Ők minket, mi őket. Mert ők legalább kimennek az utcára, csak mire bárki odaérne melléjük, már haza is mentek.
Mert mi, vagyis Te, Ön, mit tettünk? Semmit.
Ezzel pedig gyönyörűen legitimáljuk is, hogy a fent említett gombnyomogató elvtársak így, ilyen stílusban adhassanak választ. Olyannyira, hogy voltaképpen erre már nem is lenne szükségük. Sokkal korrektebb lenne, ha azt válaszolnák, hogy „csak”, és hogy „mert”. Ettől mi ugyanúgy ücsörögnénk itt, és mondjuk maximum írnánk néhány cikket. Jelenleg csodálatos következetességgel teszünk meg mindent azért, hogy az uralkodó rezsim valójában uralkodhasson, és ne kormányozzon. Gyakorlatilag kelhetnénk minden reggel azzal, hogy fogmosáskor itt állna mellettünk valaki aki a fülünkbe súgja: „uralkodok rajtad”.
Azért azt ne felejtsük el, hogy ezek az emberek, a közszolgák, legvégül is minket szolgálnak ki, a KÖZ-t. Ott ülnek -többek között- ügyfélszolgálatokon, 2-3percenként új embert hallgatva, és mindenki gyors kiszolgálást, szinte kivételezést, de legfőképpen „azonnaliságot” vár el tőlük. Te is, Ön is, én is. Miközben fogalmunk sincs kik ők, mi történik velük este, vagy reggel, de mi simán hivatkozunk arra, hogy késett a busz, és ehhez hasonlók. NEM az uralkodó kormányt szolgálják, hanem minket, bármennyire is furcsa ezt így elhinni. Kiállni mellettük, nem sok, 2 szó, rengeteg jelentéssel Ezt kellene adnunk nekik cserébe. Mert nem azt adjuk, hogy az adóforintjainkból kapják a fizetésüket, mert azt nem mi döntöttük el.
Kiállás.
Szolidaritás.
Egymásért.
Pátoszos? A nagy …….! A történelmünkben, ha egyszer úgy valamin felhúztuk magunkat amolyan istenesen és össz-népileg, mint egy nemzet, akkor azért megremegett néhány kerítés meg fal, még úgy is, hogy az esetek döntő többségében a végén a rövidebb gyufa maradt a kezünkben. No és miért húztuk fel magunkat az esetek kb 100%-ában? Egymásért. Bizony. Nem egy tárgyért, hanem egy eszméért. Eszme pedig emberekben van, csak a közös eszme kezd kihalni, pedig nem kellene.
Itt a józanság eszméje lenne a lényeg, aminél egyszerűbb talán nincs is.
Részemről azt tudom vállalni ezzel kapcsolatban, hogy reális leszek. Nem gondolom, hogy aztán ennek a posztnak a hatására elindul valami az emberekben. Ezért felkínálom hát magam, azon beül is a két legegyszerűbb fegyvert: a mosolyt és azt a szót, hogy „köszönöm”. Ezeket eddig is használtam, de mától egyszerre fogom bármilyen hivatalban.
Előre is.
Sz. G.
