Adott egy Weber nevű külföldi politikus, aki azt meri mondani, hogy neki nincs szüksége a Fidesz szavazataira. Ez, itthon, a saját Kedves Vezetőnk szájából már úgy hangzik: ennek a dekadens kapitalistának nincs szüksége a magyar szavazatokra, és hát akkor már voltaképpen a magyarokra sem.
Mindent megértek. Tényleg. Azt is, hogy ez az egész „aki nem Fideszes az nem magyar” vezérfonal elképesztően össze tudja kovácsolni azt a gyakran emlegetett nagyjából két és fél millió honfitársamat, akikre támaszkodva nevezett párt már háromszor nyert választást. Meglehetősen simán. Mellé némi migráns-pánik túladagolás, meg egy olyan ellenzék aki próbál értelmiségi szerepre törve sikereket elérni egy olyan országban, ahol erre drasztikusan lecsökkent az igény és a felfogóképesség. Ennyi a recept. Fűszerként még egy kis virtus, nemzetközi politikai hazardírozás (értsd: odamondjuk mert csak), és kész a lovon bevonuló, kardját kirántani készülő vezér-kultusz, ami mögé fel lehet szépen sorakozni. Nem is kell azzal foglalkozni, ki ellen is küzdünk voltaképpen. Meg miért. Meg milyen eredménnyel. Ez nem érdekes. Megszoktuk, hogy van egy vezér, aki megmondja, hangosan, erélyesen. Az, hogy mit: irreleváns. Majd ő kiabálva gondolkodik helyettünk. A halk, visszafogott okos szó az bla-bla és hasztalan rizsa.
Már-már lerágott csont, igaz?
Viszont nekem most tényleg tele lett a hócipőm. Nagyon. Másról nem is beszélve.
No akkor itt álljunk meg egy percre Miniszterelnök Úr, engedjen meg néhány nevet, a teljesség igénye nélkül, játszadozva kicsit az időben:
- bármelyik Hunyadi: magyarok voltak. Vastagon, erősen, súlyosan. Halvány lila segéd fogalmuk sem volt a Fideszről. Értem én, nem volt akkor még ez a csodás tömörülés, így hát sántít a példa, de majd akkor kellene rájuk hivatkozni politikusként, ha már eleget hivatkoztunk magyarként;
- a márciusi ifjak vagy Deák, Szécsényi, Kossuth: hazafik voltak, méltán lehetük rájuk büszkék. Magyarok. Nagyok. Hatalmasok. Tettek, szemmel láthatót és nem csak statisztikailag kimutathatót;
- Jókai, Ady, Kosztolányi, bocsássák meg, hogy a keresztnevük nélkül is Napként említem őket. József Attila, Karinthy Ferenc, Radnóti Miklós. Bármely körülmények között nem kérdés, hogy magyarok. Itthon legyenek említve, vagy külföldön. Ezt Önök tudják „hozni”?
- Nagy Imre. Sok ember miatt és okán és talán helyett is lett fogalom. Ismerek valakit, aki az újra-temetésén mondott tévét szaggató beszédet. Jót;
- Pozsgay Imre, Lakitelek, Kónya Imre, Tölgyessy Péter, Horn Gyula, Antall József, és mindenki más az akkori kerekasztal tagjai közül, vagy annak közelében. Érti a szót? Kerek!! Nem érdekel ki háborodik fel most, hogy egy sorban írom le a nevüket. Hol lennének Önök most magyarok nélkülük? Tudniuk kellene, mert ekkor már ott voltak Önök is. Fodor Gábor is arra sertepertélt, ugye? Az lett belőle, aki, de ő legalább ugyanazon az oldalon maradt, ahonnan indult. Mondjuk Deutsch Tamás is…;
- Presszerék, Zorán, Illés, Cserháti, Máté Péter, soroljam?
Befejezem. Egy dolgot még kiemelnék azonban. Nem. Kettőt.
Lehet gyalázni visszafelé mutogatva az eddigi összes nem Fidesz kormány alatti miniszterelnökre, hogy ők aztán nem magyarok, csak azt is lássuk be, nem lennének most Önök sehol, ha azok nem úgy és azt tették volna, amit. Pozitív és negatív értelemben egyaránt. Magyarok voltak. Mind. Egytől egyig. Ugyanúgy magyar emberek választották meg őket, mint Önöket! Nem „fideszesek” nem szavazták meg őket, hanem magyarok voksoltak akkor mellettük.
Továbbá az Édesapámnak eszébe sem jutott volna magukra szavazni. Soha. Pedig rengetegen tisztelték, és minden oldalról. Mert letett valamit az asztalra. Valamit? Maradandót, úgy hívják az ilyet. Az édesanyámnak sem jutott volna eszébe. Embereket mentett meg. Nem keveset. Sokat. DE FACTO.
Mindketten magyarok voltak. Nagy magyarok. Igazak. Elfogadták Önöket, de mások mellett tették le a voksukat.
Mindezt, amit írtam fentebb nem Ön fogja továbbra sem eldönteni, Miniszterelnök Úr. Aki itt születik, aki itt tesz, aki itt dolgozik, vagy „csak” él, tanul, megy előre, vagy oldalt, talán néha hátra is, az mind-mind magyar. Ön Őket képviseli. A magyarokat.
Mindet. Egytől egyig.
A döntést e felett ne sajátítsa ki magának, mert ez tisztességtelen és gyáva viselkedés. A fenti felsorolt személyiségek, úgy is, hogy bőven van vagy volt köztük olyan, aki valamely oldalnak, bármilyen okból jobban kedvezett, mint egy másiknak, akkor is elvitathatatlanul magyarok voltak, így is maradnak fent, örökre, és mi, a többi magyar, így Ön is, büszkék vagyunk rájuk.
Lépjen rá arra az útra, ahol nem csak az Ön szavazói tartják magát annak, és fordítva. Próbálja meg.
Bármennyire is könnyű jelenleg ezen a morális szemétdombon kakasnak lenni, ha sokat kapar, egyszer csak szintbe kerül az átlag szárnyasokkal itt lent, a néppel, mert kifogy Ön alól a domb.
Szóval magyar vagyok. Értékekkel, hibákkal, naivan, álmodozón, büszkén, és gyarlón.
Olyan magyarosan.
…és Weber engem nem említett, az biztos.
Sz. G.
