Manapság, amikor a hírek percek alatt elérnek hozzánk, és azokra lehetőségünk is van rögtön reagálni akár sok ezer ember előtt, hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy azok, akik olvassák megjegyzésünket, nekünk bizony ismeretlenek. Mint ahogyan mi is azok vagyunk a számukra. Sőt, legtöbbször a hírekben szereplőket sem ismerjük. Mégis -ha elfogadjuk ha nem-, hozzászólásainkat sokszor úgy fogalmazzuk meg, mintha az adott embert vagy helyzetet valóban ismernénk, vagy mintha de facto barátok lettünk volna, vagy akár átéltük volna ugyanazt. Ezzel tulajdonképpen nincs is baj, mert például egy zenész adott szerzeménye akár a világot is jelentheti nekünk, és ettől közel érezhetjük őt magunkhoz. Viszont ilyenkor a leírt megjegyzésünk által sok esetben a valódi cselekvést felejtjük el, epés és "mély" mondatainkkal takarjuk el magunkat a valós cselekvés elől, jó alaposan. Leírtuk, kész, mi megtettük a magunkét.

Mire is gondolok?

Hát íme...mert azt tudnunk kell, hogy: 

...attól még, hogy a hírfolyamodban megosztod a szörnyű erdőtüzek képeit azzal a felirattal, hogy "ezt bizony mi okozzuk", simán ugyanúgy élsz, mint eddig. Nejlon szatyortól a dízelig, semmi sem változik. Viszont ezzel kipipálva érzed a felelősség megosztását. Rossz hír: ettől a koala macik még simán szénné égnek. Most is, amikor ezt írom;

...attól még, hogy egy bármilyen szintű és színű politikusról szóló hír alá szívecske vagy bitófa smiley-t teszel, az az ember ugyan de ugyanazt fogja tenni másnap, harmadnap, és így tovább;

...egy József Attila vers elolvasása után érzett borzongás nem fogja őt elrántani a sínekről, és fogalmad sem lesz már soha, valójában mit érzett és min ment keresztül;

...Szécsi Pált sem hozza vissza ha ringatod a csípőd a Karolina című számára, és ettől még soha nem fogod érteni miért sikerült öngyilkosnak lennie - ha jól emlékszem kilencedik "nekifutásra";

...David Bowie attól még nem lesz a legjobb barátod, hogy miközben nézed a nagyjából a valódi halálos ágyán felvett utolsó klipjét, odaírod, hogy R.I.P.;

...az Enola Gay sem fog csukott bombatartó rekesszel körözni Hiroshima felett, mert minden év augusztusának elején végig nézel pár hatalmas gomba-felhőt a híradóban, és esetleg egy pillanatra látsz egy égett kislányról egy képet, és felszisszensz. Nem fog ettől 1 japán ember sem boldogabban kelni;

...attól még, hogy valaki egy halálhírre "ne csodálkozzon, ahogy élt" megjegyzést tesz, az az ember nem tér vissza már sem ellentmondani, sem vitatkozni, sem megváltozni. Mint ahogyan a kommentelő sem fog ettől még "azonnaltól" nem kimenni a teraszra egy cigire;

...az igaz szeretteid nem olvasnak közösségi oldalakat, így az ott megosztott mély fájdalmadról vélhetően nem értesülnek teljes egészében...;

...egy adakozó művész milliói sem fognak kevesebbet érni, mert sokan leírják, hogy "mert neki telik rá". Nem. Az a pénz pont annyit fog érni, amennyit ad. A te 200 forintod is érhet 20 milliót valakinek, és valaki 20 milliója is érhet pont semmit - ha nem jut el oda....ha pedig nem teszed, hát el biztosan nem jut;

...attól még, hogy megosztod egy beteg kisgyermek képét, ő nem gyógyul meg sajnos. Attól, hogy 1 Kg kenyér árát eljuttatod hozzá - talán;

...egyetlenegy kutya sem fog gazdára lelni, ha megosztod a képét azzal, hogy "jaj istenem de cuki, úgy magamhoz venném, de hát...."

.........és folytathatnám...

Kövezzetek meg, de azt gondolom, hogy az olyan szavaknak lett súlya mára igazán, melyek lábra állnak és elindulnak. Elindulnak egy 200 forintos adomány felé, kitaposnak egy ösvényt, mely mellől nem csak pr céllal szedjük össze a szemetet, és eljutnak oda, hogy valaki mondjuk azt mondja, mondhassa akár egy politikusnak, hogy elég. Egy elcsúszott zenész mellé a színpadra felugorva lecsitítani a következő zenekar nevét skandálókat. Egy haldoklónak suttogva, hogy "köszönöm" - levélben, megírva, kézzel.  Szóval úgy valahogy mögötte élő testekkel, sőt, talán emberekkel, igen, leginkább azokkal.  

A szavak ereje nem hangerő, hanem ösztönzés, mely talán majd ösztönné válik egyszer. Vagyis sokaknál az is, ez tény, megkönnyíteni azok lépteit pedig úgy tudjuk, ha félreállunk egy kissé, és nem a saját magunk alkotta elképzelt felhőkkel viaskodunk elképzelt kardokkal ránk sem hederítő, vagy akár nem is létező ellenségekkel szemben. 

Ott csatázzunk ahol kell, és ott álljunk ki egymásért, ahol nem is várják talán. Vagy nem úgy várják.

Lepjük meg magunkat magunkkal.

Emberekkel.

Sz G